Hány éves a hiperlátás
De lehet, hogy nem nála, igazából lényegtelen.
A lényeges az, hogy szentül meg voltam győződve róla, hogy ez az állítás ha mindenki másra igaz is, rám biztos nem. A Taxidermia megtekintése után viszont kénytelen voltam alapos revíziónak alávetni, hogy hogyan is viszonyulok én az emberi testhez.
Valamennyire sejtettem, hogy nem lesz egyszerű darab, olvastam egy-két novellát Parti-Nagy Lajostól az ő novellái adták az alapot a filmhezszámítottam groteszk jelenetekre, polgárpukkasztásra, de mégis Ritkán lát az ember ennyire hány éves a hiperlátás filmet - kegyetlenség alatt nem azt értve, ami a szereplőkkel történik a vásznon, hanem azt, hány éves a hiperlátás velem történik közben.
Tele vagy lendülettel, kíváncsisággal, mindent szeretnél kipróbálni és minden kalandban benne vagy. Vibráló és életigenlő ember vagy, függetlenül attól, milyen szám szerepel a személyi igazolványodban.
Nem ültem még olyan filmen látás diagnózis mínusz, ahol a nézők kivétel nélkül végigülik a stáblistát - nem azért, mert olyan rohadt érdekes, hanem mert nem tudnak megmozdulni a döbbenettől, az utolsó néhány perctől. Nem fogom leírni, még spoilerben sem, nekem pont azért ütött nagyot, mert nem tudtam, mi lesz a vége.
Mivel Párizsról Haszprus írt már régebben egy összefoglalót, Amszterdamról meg én tavaly ezért úgy döntöttem, hogy a beszámolókat remélem lesz időm többre is a Párizstól nem messze lévő Disneylanddel kezdem. Az egész úgy kezdődött, hogy vegyes érzelmekkel indultam el EuroDisney-be, mert úgy hallottam, hogy ez a park inkább kisgyerekeknek szól, és ha jól akarok szórakozni felnőttként, akkor menjek inkább a nem túl távoli Asterix Parkba. Ezt az érzést tovább rontotta, amikor kifizettem a hév megállóban a 12 eurós oda-vissza jegyet, azaz kettőnkért 24 eurót.
Ami biztos: a film abból a szempontból tökéletesen van felépítve, hogy fokozatosan mutat egyre naturalistább, kendőzetlenebb és cenzúrázatlan képeket az emberi létnek arról az oldaláról, amit jobb szeretünk elhallgatni. Maszturbációról, vérről, testnedvekről, belsőségekről, olyan precizitással, hogy háromnegyed óra után azt vettem észre magamon, hogy szinte megkönnyebbültem, amikor csak azt kellett végignéznem, ahogy az éppen megszületett csecsemő disznófarkát egy késsel levágják.
A történetről igazából nincs mit írni, illetve lehetne, de ebben a filmben majdnemhogy deklaráltan nem a történet a lényeg.
Tekinthetjük próbatételnek, durva szembeállításnak azzal, hogy mennyire nem bírjuk elviselni mindazon különféle nedvek látványát, amelyek amúgy bennünk vannak. Tekinthetjük egyfajta groteszk és túlhangsúlyozott válasznak arra a tendenciára, ahogy a filmeknek egyre többet és többet kell mutatniuk ahhoz, hogy a néző érdeklődését felkeltsék. Tekinthetjük kiáltványnak az ellen az álságosság ellen, ami engedélyezi, hogy embereket lőjenek halomra egy filmvásznon, miközben egyúttal egy szimpla f sz látványából már egyenesen következik a tizennyolcas korhatárkarika és a közfelháborodás a szexualitás öncélú ábrázolása miatt.
Он знал, что некогда небеса Земли были заполнены необычайными аппаратами.
És mondhatjuk szimplán azt is, hogy Pálfi György egy elmebeteg és kár volt erre a filmre bármiféle állami támogatást adni, meg egyáltalán, hova jut ez a világ, ha ilyen csúnya dolgok a vászonra kerülhetnek. Meg hogy hülye művészfilmek.
Lehet vitatkozni azon, hogy vannak-e olyan témák, amiket csak ilyen eszközökkel lehet bemutatni, lehet vitatkozni azon, hogy ez művészet-e vagy öncélú megbotránkoztatás. Rá van bízva mindenkire. De függetlenül attól, hogy a film kinek tetszett vagy kinek nem tetszett, az biztos, hogy senki nem felejti el egykönnyen.
Én azóta se bírok ránézni a boltban egy Sport szeletre úgy, hogy ne jutna eszembe ez a másfél-két óra. Aki megnézi, érteni fogja, hogy miért.
